1990. február 13. (kedd)

Mialatt ma X atyával a rózsafüzért imádkoztuk, és a negyedik titokhoz értünk - aki értünk a keresztet hordozta -, hirtelen egyfajta elragadtatásba estem. Elvesztettem hangomat, csak suttogni tudtam, és csak nagy nehézséggel tudtam kiejteni a szavakat. A kínszenvedést éltem át, Jézus szenvedését. Az ötödik titoknál, a keresztre feszítésnél kezdtem lassan újból magamhoz térni. Amikor elmúlt, nehéznek éreztem magam. Beszédem és mozdulataim lassúbbak voltak, mint általában, Lelkem még az Õ szenvedésének hatása alatt volt.

Jézus?

Én vagyok. Drága lélek, nagy az én szenvedésem, hadd osszam meg veled! Készíts nekem mennyországot magadban! Áldj engem! A Szeretet szeret téged, árasszon el a béke, nézz rám!… Kész vagy-e átélni szenvedésemet? Akarsz-e több áldozatot hozni?

Kész vagyok megtenni akaratodat.

Akkor én és te nagyobb dolgokon fogunk osztozni. Vassula, ma csak keveset egyél, és holnap szigorúan böjtölj! Légy tetszésemre, és szenteld nekem napodat! Most ne írj többet! Azt akarom, hogy egész nap csak jelenlétemre gondolj! Szeretlek és megáldalak. Mi ketten, emlékszel? Imádkozz!

 

ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS

1990. február 15.

Jézus?

Én vagyok. Teljesen támaszkodj rám! Megdicsõít engem, ha összehívod bárányaimat, hogy Kenyeremmel táplálkozzanak. Jöjj, hadd adjak neked néhány szót a világosságból. Én vagyok a Feltámadás, aki a holtat életre kelti. Most menj utadra! Emlékszel? Folytasd és beszélj róla!

A Te jelenlétedrõl, Uram?

 

Igen, az én jelenlétemrõl és Édesanyáméról is, leányom.

 

Megosztás a facebookon