Mennyei Atya-Szentlélek-Jézus: Az alázatosság a mindennapi életben

2013. március 19.
Mennyei Atya: Az alázatosság a mindennapi életben
Mennyei Atya: Drága, Engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Mennyei Atyátok és ma Én tanítalak benneteket. Az alázatosságról lesz szó, az erények erényéről, mely az életszentség alapköve. Csak az alázatosak juthatnak be a Mennyországba. Arról fogok beszélni, hogy életetek mindennapjaiban hogyan kell megnyilvánulnia ennek a fontos erénynek.
Egy példával kezdem, melyet az életből merítettem. Van egy imacsoport, nyolc buzgó rózsafüzéres asszonyból áll. Ők nemcsak a szóbeli imákat ismételgetik, hanem minden alkalommal saját szavaikkal, szívük mélyéből is szólnak Hozzánk. Egyikük, Erzsike ott a templomban az Oltáriszentség előtt folyton hangoztatja: Uram, én csak egy porszem vagyok, méltatlan arra, hogy rám tekints, hogy meghallgass. Én, utolsó féreg, a legnyomorultabb bűnös, egyenesen a kárhozatot érdemlem. Viszont mikor arról van szó, hogy az imakönyvből mit énekeljenek, és a csoportvezető kiválaszt egy szép éneket, így szól: „Én ezt nem ismerem. Ha nem választotok másikat, csak énekeljétek!” Ezután sértődötten összecsomagol és elviharzik. A többiek ámulva összenéznek. Még arra se marad idejük, hogy Erzsike kiengesztelésére egy másik éneket válasszanak, mert addigra eltűnt. Ez a gyermekem hiába mondogatja „porszem vagyok, a legutolsó…”, ha önzésével ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Az alázatosság elsősorban nem szavakban mutatkozik meg, hanem a cselekedetekben. Gyermekeim, az alázatos ember valóban semmisége tudatában él. Belátja, hogy egyetlen olyan érdem nincs benne, amely arra jogosítaná, hogy tartsa magát valaminek. Hiszen minden egyes jótulajdonságot a Szentlélek Isten ültetett bele. Viszont, ami rossz van benne: a gyarlóság, a bűn, a gyengeség, a nyomorúság – az az övé. Továbbá az igazán alázatos ember arra gondol, hogy nincs az a legnagyobb bűn, gonosztett, amit ő el ne követhetne. Egyedül csak az Én kegyelmemnek köszönheti, hogy segítségemmel ideáig nem esett bele. Szent Ágoston szerint, „nincs bűn a világon, amit ember elkövetett, hogy egy másik ember el ne követhetné, ha a kéz, amely az embert teremtette, megszűnnék őt támogatni.”
Erre is mondok egy példát. Élt egy asszony, Ágnes, aki azóta öreg korában már meghalt. Úgy teltek az évtizedek felette, hogy sosem vétett a VI. parancs, a tisztaság ellen. Szűzen ment férjhez, és férjét sohasem csalta meg. Szentmisére járó jó keresztény volt, kezdett erre büszke lenni. Egy engesztelő közösségben megismerkedett, mint 42 éves 2 gyermekes családanya, egy hasonló korú leánnyal. Összejártak, és mély lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Együtt imádkoztak és zarándokutakra jártak. A túlzásba vitt ragaszkodás, egymás bálványozása a legocsmányabb bűnbe torkolt, a fajtalankodásba. De Én, végtelen szeretetemben és irgalmamban beleszóltam az életükbe. Ágnes hamarosan kiismerte leszbikus hajlamú barátnőjének egyre önzőbb természetét. Egészen ki akarta sajátítani őt magának. Őrülten féltékeny volt férjére és két kislányára. Minden dologban az ő akaratának kellett érvényesülnie. Ágnesnek kezdett terhessé válni és mardosta a bűnbánat. Szakítani akart. Rettegett attól, hogy férje és gyermekei megtudják ezt a bűnös helyzetet. Ekkor léptem Én közbe. Ágnes idegei felmondták a szolgálatot és idegösszeroppanással kórházba került. Barátnőjének így már nem kellett, betegen. Elhagyta, és más nő után nézett. Ágnes, ahogy gyógyultan elhagyta a kórházat elment a szentmisére és sírva, zokogva meggyónt, megáldozott. Gondoskodtam róla, hogy ezt a szégyenteljes megbánt bűnt levezekelhesse. Egy hideg téli napon elcsúszott a jeges utcán, és eltörte az egyik lábát. Hosszú ágyhozkötözöttsége alatt volt ideje saját lelkéért és másokért imádkozni és fájdalmait felajánlani. Megtanulta, hogy egyetlen erényére se lehet büszke, mert gyengeségében bármikor elveszítheti.
Gyermekeim, a valóban alázatos emberben kell, hogy legyen istenfélelem és egy bizonytalanságérzet saját lelke felől. A mélyen hívő ember sohasem érzi magát egészen tisztának, tökéletesnek, csak a szentgyónás és szentáldozás után végzett teljes búcsú elnyerésével. De csak addig, amíg nem jön egy újabb kísértés és bűn. Nem lehet biztos abban, hogy elnyeri-e az örök életet, vagy akár elkárhozik. Abban meg különösen bizonytalan a buzgó keresztény, hogy halála után elkerüli-e a tisztítótüzet vagy még oda kerül vezekelni. Kicsinyeim, örüljetek ennek a bizonytalanságnak, mert Én adom, azért, hogy alázatosságban tartson benneteket. Eszközöm, Éva egyik testvérével a Nagyfigyelmeztetésről beszélt, és arról, hogy lelkét meg kell előtte tisztítani, hogy felkészülve tudja várni a Szentlelket. Ő így válaszolt: „Én jó ember vagyok. Mindenkinek segítettem, aki rászorult. Emlékezz, rajtad is. Nem gyilkolok, nem lopok, nem csalom meg a feleségemet. Nincs semmi bűnöm.” Ó, mennyire téved! Bioenergetikai gépeket gyárt, aurával foglalkozik és nem szentségi házasságban él már 45 éve. Ő, aki félhetne Jézus ítélőszéke előtt megjelenni, teljes biztonságban érzi magát. Sajnos teremtményeim 80-90 %-a így gondolkodik.
Drága, Engesztelő Gyermekeim! Csak akkor hihetitek el, hogy igazán alázatosak vagytok, ha tapasztaljátok magatokban a szelídséget, a türelmet, az engedelmességet és az önmegtagadások cselekedeteit. Csak ha le tudtok mondani saját érzelmeitekről és saját véleményetekről, ez irtja ki belőletek a helytelen önszeretetet, mely táptalaja a kevélységnek. Nézzük sorba ezeket a kialakítani valókat az alázat érdekében. Itt van pl. a szelídség. A goromba, kiabáló, veszekedő viselkedés nem csupán rossz modor, hanem kevélység, gőg. Az ilyen ember azért durva a környezetéhez, mert különbnek tartja magát náluk. Legyetek mindig szelídek, kedvesek, győzzétek le indulataitokat. Ha ez sikerül, építitek magatokban az alázatot. A másik a türelem. Ha családtagjaitok, munkatársaitok, szomszédaitok, ismerőseitek másságát, gyengeségét és hibáit képesek vagytok tolerálni, ha tudjátok a fájdalmakat, a szenvedéseket tűrni, akkor jó úton jártok. A harmadik bizonyítéka alázatotoknak az engedelmesség. A gőgös, kevély, öntelt ember képtelen engedelmeskedni, mert önmagát mindenkinél jobbnak tartja. Vizsgáljátok meg magatokat, mennyire tudtok engedelmeskedni az Én Tízparancsolatomnak! Meg tudjátok-e állni, hogy senkiről ne mondjatok rosszat? Mindig csak igazat mondotok? Isten nevét nem ejtitek ki feleslegesen? Tényleg első vagyok a szívetekben? Vigyáztok-e gondolataitok tisztaságára? Azután tudtok-e engedelmeskedni felebarátaitoknak, családtagjaitoknak, lelki testvéreiteknek, feletteseiteknek? Ha igen, akkor növekszik bennetek az alázat. Utolsóként említem az alázat próbái közül az önmegtagadó cselekedeteket. Ilyen például: vendégségben a legkényelmetlenebb széket választani, a legkisebb húst kivenni a tálról, a zarándokbuszon a leghátsó és legrázósabb helyre ülni, nyári hőségben az utca napos oldalán menni, buszon felszálláskor másokat előreengedni, meghallgatni a panaszkodókat, akkor is, ha fáradt vagy stb. Ha mindezt megteszitek, akkor Én, Atyátok meglátom lelketekben az alázatot, mint ragyogó drágagyöngyöt, mely belépő a Mennyországba.
Drága Gyermekeim! Most misztikus dolog következik, amit csak Én, a ti Mennyei Atyátok, látok. Itt állok előttetek, miután elmondtam tanításomat. Hosszú, hófehér ruha van rajtam, isteni dicsőségem sugarait ontom rátok. E pillanatban az a kívánságom, hogy váljatok kicsi, kétéves gyermekekké. Már meg is történt. Ott ülök a széken, oly csöppek vagytok, hogy lábatok le se ér. Csupa mosolygós, szép kislány és kisfiú. Ezzel azt akarom érzékeltetni veletek, hogy lelketekben legyetek egészen kicsinyek. Az alázatos ember a legkisebbnek képzeli magát. Az következik, hogy Én, Égi Atyátok itt az asztal előtt leguggolok, kitárom karjaimat, és mosolyogva kérdezem: „Ki szeret engem?” Erre ti nagy igyekezettel leszálltok a székről, és szinte egymással versenyezve ide szaladtok Hozzám. Átöleltek, ahol értek, szakállamat simogatjátok, arcomat csókolgatjátok és kedves, szerető szavakat suttogtok a fülembe. Felállok és a Mennyből a mennyezeten át egy szép, magas fehérruhás fényes angyal repül ide mellém. Az Én ajándékomat fogja a kezében. Egy doboz, díszes világoskék csomagolópapírban, széles aranyszalaggal átkötve. Eszközöm, Évám felé fordulok, és ezt mondom: „Bontsd ki, légy szíves!” Egy fénylő mennyei nagy ékszerdoboz van benne. Éva felnyitja a tetejét, lehajol és megmutatja nektek. Annyi fehér kagyló van benne, ahányan vagytok. A nyitott dobozt átadja az angyalnak. Felétek fordulva így szólok hozzátok: „Drága Kicsinyeim, akik itt tolongtok kíváncsian Körülöttem! Mindegyiketeknek hoztam egy ajándékot. Ezeket a kagylókat angyalaim a trónom előtti üvegtengerből halászták ki, és mindegyikben más színű igazgyöngy van. Opálos fényű, különböző színű gyöngyök. Az angyal Felém nyújtja az ékszerdobozt, Én pedig boldogan osztogatom a kagylókat. Most, hogy mindnyájan megkaptátok, feszegessétek szét a kagylók héját és vegyétek ki belőle a pici gyöngyöt. Tudjátok mit jelent ez? Az alázatot. Helyezzétek a lelketekbe. Ez az igazgyöngy, a ti alázatotok. Ahogy telik az idő és gyakoroljátok magatokban az erényeket, ez az igazgyöngy mindig fényesebb és nagyobb lesz bennetek. Mikor majd hazaszólítalak titeket, visszakérem tőletek ezt a kis ajándékot. Akinek ez a gyöngye legnagyobb és legfényesebb lesz, az kapja meg Tőlem a legnagyobb mennyei dicsőséget. És mindenki annak arányában részesül a dicsőségből, amekkorára növelte magában az alázatot. Még mindig kicsinyek vagytok. Egymásután ölbe veszlek benneteket, és homlokotokra egy Atyai szeretetcsókot lehelek, majd a helyetekre küldelek. Máris úgy ültök a széketeken, mint felnőttek.
Köszönöm, hogy végighallgattátok tanításomat és nagy atyai szeretetemben megáldalak benneteket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.
ÉGI ÜZENETEK
2013. április 2.
Szentlélek: Az alázatosság a mindennapi életben II.
Szentlélek: Drága Gyermekeim! Ma is az alázatosságról lesz szó, az egyik legfontosabb erényről, az életszentség alapjáról. Örömmel hallgatom, mikor így fohászkodtok: „Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a te Szíved szerint.” Mélységes alázatát már fogantatása előtt bizonyította azzal, hogy vállalta az emberré-válást, a megtestesülést. Hatalmas, fényes Istenségből, Mindenhatóságából átváltozott egy kicsiny, gyenge emberré. A Mennyország gazdagsága, ragyogó pompája után elfogadta az alacsonyabbrendű földi életet, a szegénységet, a fáradságot, az igazságtalan ítélkezéseket, a kínszenvedést és a kínhalált. Szerényen, ellenkezés nélkül tűrte a hamis tanuk rágalmait, Pilátus ostorozásra ítélését. Engedelmesen hagyta, hogy a töviskoronázás alatt gúnyt űzzenek belőle. Nem futott el a nehéz kereszt hordozása elől, hanem felvonszolta a Golgota tetejére. Mikor durván rálökték a fekvő keresztre, alázatosan megcsókolta és átölelte a fát, melyre majd rászögezik. Ezzel az irántunk, a megváltandó gyermekei iránt érzett szeretetét fejezte ki. Hálával gondoljatok az Ő kimondhatatlanul nagy és szelíden viselt fájdalmaira.
Tanuljatok tőle alázatot, amely erényben Ő utolérhetetlen. Most is, mint múlt héten a Mennyei Atya, Én is adok nektek néhány tanácsot az alázatosság mindennapi gyakorlására. A beszéd az egyik terület, melyben megmutatkozik, hol tart ebben az illető. Erre kiemelek nektek egy példát az életből. Juliska társaságban szeretné megünnepelni 60. születésnapját. Férjével szépen megterítették az ünnepi asztalt és várták a vendégeket: húgát, Irénkét a férjével és bátyját Pistát a feleségével. Először Pistáék érkeztek, helyet foglaltak a halban és kellemesen, vidáman társalogtak. Hamarosan megjött a másik házaspár. Irénke harsogó, kitörő lelkesedéssel ölelte át a többieket. Bedobta magát a legkényelmesebb fotelba és elkezdett beszélni. Hosszasan ecsetelte, hogy csak pár napja gyógyult ki az influenzából és milyen sokat szenvedett vele. Elújságolta, hogy unokájuk egyedül lett kitűnő az osztályban. Felháborodva mesélte, hogy menye milyen hallgatag, kedvtelen, barátságtalan vele. Férje, Zoli meg se tudott szólalni mellette, pedig neki is lett volna mondanivalója. A többiek is csak ültek, megfagyott a levegő körülöttük. Zoli végül is felemelte a hangját és így szólt: Irénkém! Most már elég volt, engedj minket is szóhoz jutni. Szeretnénk felköszönteni Juliskát. Drága Gyermekeim! Akiből ömlik a szó és mindenkit lehengerelve uralja szavaival a társaságot, abból hiányzik az alázat. De Irénkében az is kifogásolható, hogy folyton önmagáról beszél, henceg és panaszkodik. Ott ülnek még öten körülötte, de egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velük. Az igazán alázatos ember társaságban csendesen viselkedik, és csak akkor szól szerényen, egyszerűen és röviden, amikor kell. Ha nem hallgatják meg, akár lekicsinylésből, akár bármilyen más okból, nem érzékenykedik, és békével viseli a megaláztatást. Csak akkor beszél saját magáról, ha oka van rá. Nem dicséri önmagát, hogy ezáltal elismerjék, tiszteljék.
Nemcsak a bőbeszédűség mutatja az alázat hiányát, hanem a csipkelődő, gúnyolódó beszéd. Mindenki tudja az irodában, hogy Andreát bántja a súlyfeleslege. A mellette dolgozó Kata hangosan megjegyzi: Milyen jól nézel ki! Mintha híztál volna egy kicsit. Szegény kis asszony piros lesz a szégyentől és hallgat. Bizonyára, Gyermekeim, ti is találkoztatok már másokat megszégyenítő, magukat eredetinek tartó emberekkel, akik a többieken élesítik a nyelvüket, akik humorosnak akarják magukat feltüntetni, miközben áldozatuk tekintélyét megcsorbítják. Az ilyenek felelni fognak önteltségükért.
Az az ember sem alázatos, akinek beszédje tele van ítélkezéssel. Őrizkedjetek más tetteinek megítélésétől. Ha valakit szidnak előttetek, próbáljátok az illetőt védelmetekbe venni és azt emlegetni, ami benne jó. Ha pedig nyilvánvaló a rossz, amit elkövetett, igyekezzetek kisebbíteni a bűnét, meggondolatlanságnak, hirtelenségnek betudni. Mondjátok az ítélkezőnek, hogy bízza Istenre, Ő majd megítéli. Tehát az alázatos ember óvakodik mások megítélésétől, de annál inkább szigorú önmagához. Ti is, Gyermekeim, legyetek magatok vádolói, szigorú bírái tetteiteknek, hiszen ott lapul a sok hiba bennetek és követelődzik az önszeretetetek. Nehogy új járjatok, ahogy a Szentírásban olvasható: hogy mások szemében a szálkát is meglátod, de a magadéban a gerendát sem. Mint a 86 éves Mariska néni, aki már egy órája áll a kapuban és szapulja az ismerősének a szemközti házban lakó 16 éves Zsófikát, aki diszkóba jár, és hol egyik, hol másik fiú kíséri haza. Már eszébe se jut, hogy ő valamikor fiatal korában kicsapongó asszony hírében állt. A háború alatt orosz katonák szeretője volt, akik hálából elhalmozták rablott ékszerekkel és élelmiszerrel, ruhaneművel. Odavezette a katonákat a gazdagok házaihoz, elárulta őket. Kinek nagyobb a bűne? A szomszéd diszkózó Zsófikának, vagy Mariska néninek? Már erősen közeledik számára a különítélet, ahol az örök bíró keményen felelősségre vonja majd.
Az, aki alázatos, vigyázni szokott arra, hogy jelentéktelen dolgokban ne ellenkezzen azzal, akivel beszélget. Kerülje a veszekedésre az alkalmat. Inkább szerényen enged a másiknak. Viszont ha az igazságot kell megvédeni, bátran teszi azt, de harag és gúnyolódás nélkül. Sajnos vannak rosszindulatú, piszkálódó emberek, akik igazságtalanul sértegetnek, szidnak benneteket. Legtöbbször hitetek, vallásosságotok, Isten- szeretetetek miatt, hogy elkeserítsenek titeket. Engesztelő magatartásotokat túlzásnak, rögeszmének tartják, szentfazéknak neveznek. Azt mondják, minek csúsztok, másztok a templomba és zarándokhelyekre, hiszen Istennek nagyobb a gondja, mint hogy veletek törődjön. Ezt az igaz, tiszta engesztelést szektának nevezik. Csúfolnak, hogy ide jártok. Ha ezek bármilyen mély sebet is okoznak nektek sértő szavaikkal, legyen erőtök a nyugalom határain belül maradni. Ne gondoljatok rájuk bosszúvággyal, hanem bocsássatok meg nekik szívből. Higgyétek el, ez a legjobb módszer arra, hogy Isten eltörölje az Ellene elkövetett bűneiteket. Mindig arra kell gondolni, hogy rosszakaróitokat az Én ellenségem és démonai piszkálják fel ellenetek. Imádkozzatok értük, hogy kiszabaduljanak a Sátán bilincséből. Akkor vagytok igazán alázatosak, ha bántóitokkal kapcsolatban képesek vagytok így gondolkozni. De a megbocsátásnak valóságosnak kell lenni. Ferinek volt egy csinos mennyasszonya, de Laci elcsábította és elvette felségül. Nagy volt a harag, körülbelül 10 évig nem szóltak egymáshoz. Azután látszólag kibékültek, és köszönő viszonyban vannak. Azóta eltelt 50 év. Nem rég megkérdezte Ferit a felesége, hogy miért haragszik még mindig Lacira, hiszen fiatal korukban olyan jó barátok voltak. Feri csodálkozva így szólt: Isten őrizzen, hogy haragudjak rá, csak nem szeretek a közelében lenni. Semmi közöm hozzá. Sajnos e két férfi ellenszenve a kevélységből fakad, azért nem tudnak igazán kibékülni, mert gőgösek. Az ilyenek hiába mondogatják, hogy nincs bennem harag, gyűlölet. Míg le nem győzik ezt az ellenszenvet az alázattal, nem juthatnak be a Mennyországba.
Drága Gyermekeim! Veletek vagyunk mind a négyen. Nyitva van a mennyezet, megnyílik az ég és Mennyei Atyátok dicsősége fényét árasztja rátok. Az egész terem veletek együtt ragyog a fényben. E fénysugárban lassan, méltóságteljesen leereszkedik egy hatalmas, hófehér, ragyogó Szentostya. Én, a Szentlélek Isten eszközöm mellől, ahol eddig is beszéltem, figyelem, mi történik. Az Eucharisztián egy kétszárnyú ajtó jeleneik meg, kitárul és kilép belőle Jézus Krisztus, a ti Üdvözítőtök. Ezután az Oltáriszentség eltűnik. Jézus gyönyörű szép. Körvonala feloldódik a körülötte lévő nagy fényben. Mennyei Édesanyátok is itt van, Tőlem jobbra. Kezében tartja Szent Szívét, melyen szeretetlángja lobog. Először Jézus nyitja meg ajkait és szeretetteljes, elbűvölő mosolyával így szól hozzátok:
„Drága Engesztelő Gyermekeim! Lángoló Szent Szívem isteni szeretetével köszöntelek benneteket. Tanuljatok Tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű! Ha most Velem jöttök, megmutatom nektek, milyen az igazi alázat. Szükségem van rátok, kísérjétek el. Egy kórház női kórtermébe nyitunk be. Az egyik ágyban fekszik egy 70 éves nő. Nagy beteg. 2 éve gyomorrákos. Áttételei vannak a májában, veséjében, beleiben. Iszonyú fájdalmakban haldoklik. Nincs egyedül, mellette ül egy pap és gyóntatja. Bűnbánatában hullik a könnye. Vádolja magát, sorolja bűneit, még a kicsi hibáit is halálos bűnnek érzi. Gyónás közben Hozzám könyörög, hogy legyek irgalmas hozzá és engedjem be a tisztítótűzbe. A feloldozáskor már megengedem neki, hogy ne pap fiamat, hanem Engem lásson. Boldogságában nem is érzi a fájdalmakat és ezt mondja Nekem: „Sajnálom, hogy nem tudtalak eléggé szeretni. Meg tudsz bocsátani nekem? Hadd kapcsoljam hozzá hatalmas kínszenvedésedhez e csekély fájdalmakat, amit betegségem miatt elszenvedek. Így akarom felajánlani a Mennyei Atyának a szegény hitetlen, közömbös és megátalkodott lelkekért.” Válaszolok neki: „Tisztaszívű Gyermekem, feloldozlak minden bűnöd alól. Alázatod, mellyel szenvedésedet hordozod, megrendítette Szent Szívemet. Fogadd ezt az útravalót” Nyelvére helyezem Szent Testemet és Véremet. Ebben a pillanatban lelke elhagyja testét, Édesanyám és Én szívünkre öleljük és átadjuk őrangyalának, aki azonnal elindul vele a Menny felé. Ezt a kedves, alázatos lelket, drága Gyermekeim, énekszóval kísérjük a Mennyországba vezető úton. Nyissátok ki a Hozsannát a 154. éneknél: „Jézusomnak Szívén…”
Újra Én szólok hozzátok, Kicsinyeim, Én a Szentlélek Isten. Kinyújtom tenyeremet felétek: sok kicsi, arany színű mag csillog benne. Tárjátok ki szívetek ajtaját, mert körbemegyek és mindannyiótoknak a szívébe elültetek egy ilyen csöpp magot. Öntözgessétek sok jócselekedettel, szelídséggel, önmegtagadással, felajánlott szenvedésekkel, hadd hajtson ki, hadd szökkenjen szárba, szép lombos fává terebélyesedjen és hozza az alázat édes zamatos gyümölcseit.
Köszönöm, hogy türelmesen végighallgattátok tanításomat. Megáldalak titeket a szelídség és alázat lelkületével, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
ÉGI ÜZENETEK
2013.04.09
Jézus: Az alázatosság a mindennapi életben III.
Jézus: Drága engesztelő Gyermekeim! Hogy az alázatosság az erények királya, az is utal rá, hogy már harmadszor beszélünk róla. Csak akkor juthattok be az Örök életbe, ha sikerül levetni magatokról a gőg, az önteltség és kevélység legutolsó maradványait is.
Hogy ki az alázatos és ki öntelt, azt sok mindenből le lehet mérni. Például abból, hogyan viseli a lelki bánatot.
Van egy idős leány, 75 éves. Ildikónak hívják. Nagyon szép fiatal leány volt, derékig érő, hosszú, göndör szőke haja, ragyogó nagy kék szemei, csinos alakja felhívta magára a férfiak figyelmét. Özvegy édesanyja egyetlen, elkényeztetett gyermeke volt. Megszokta, hogy mindig az ő akarata érvényesül. Öntelt, gőgös viselkedése miatt párkapcsolatai rövidéletűek voltak, senki nem akarta feleségül venni. Teltek az évtizedek, egyre magányosabbá és elkeseredettebbé vált. A szomszédaival állandó haragban van. Még egy barátnője sincs. Egy fiatalkori főiskolás társnője fel szokta hívni. Állandóan panaszkodik neki. Ha ilyenkor a hit erejével próbálja vigasztalni, gorombán helyreutasítja, hogy nincs is Isten és túlvilág, ne zaklassa ostobaságokkal. A gonosz szegény Ildikó szíve köré gőgből és kevélységből egy kemény, fekete burkot képezett, mely egészen elzárta mindenkitől és keserűvé tette. A magány és a másoktól kapott lelki sebek számára elviselhetetlenek, mert nincs benne egy szikra alázat sem.
Az a hajdani csoporttárs, aki néha vigasztalni próbálja szeretetével, Rózsa, aki szintén leány maradt. Őt nem fogja el a kétségbeesés, nem érzi magányosnak magát. Neki is van bánata. Unokahúga, szemefénye külföldre költözött egy házasemberrel, aki itt hagyta miatta két gyermekét és feleségét. Sokat imádkozik érte, félti lelkét, de hatalmas gyermeki ráhagyatkozással bízik Bennem, Jézusában, hogy helyes útra fogom terelni a kis rokonát. Rózsa élete tartalmas. Vallását gyakorló, jó katolikus, mint festőművész művésztelepekre jár, és közben apostolkodik. Sok kiállítása van és kedves, jó barátai. Egy cseppet sem érzi magányosnak magát. Soha nem vétett a VI. parancs ellen, szíve egészen az Enyém.
Külsejéből és lelkéből sugárzik az alázat. Néha ő is szomorú, mert bántják a hite, vallásossága miatt, de alázatában nem kérdez semmit Tőlem, hanem bánatát leteszi a lábam elé, felajánlja a lelkekért, és Én azonnal megvigasztalom.
Abból is látszik, hogy ki alázatos és ki gőgös, hogy hogyan viszonyul a bántásokhoz, sértésekhez vagy igazságtalan elítélésekhez. Ó, Gyermekeim! Nekem milyen sokszor részem volt ilyesmiben:
Amikor szeretett zsidó népem ellenem fordult, és hamis tanúként vádolt Engem a főpapok előtt, Pilátustól Barabás szabadon bocsátását követelte és az Én keresztre feszítésemet. Pedig előtte való napokban még tanítottam, gyógyítottam őket és lelkesen ünnepeltek. Én ezeket a sértéseket alázatosan, méltatlankodás nélkül, irántatok érzett szeretetből elfogadtam. Kicsinyeim, ha olyanok bántanak benneteket, akik inkább megérdemelnék a bántást, akkor ne mondogassátok magatokban: „Jobban tenné, ha magával törődne!” Inkább nézzetek mélyen magatokba, hogy nincs-e elrejtve bennetek valami hiba, amit a sértés által okozott fájdalom levezekelhet. Vagy egyszerűen azért engedem meg e lelki sebet, hogy ez által növekedjen alázatotok.
Drágáim! Abból is lehet látni, hogy valaki hol tart az alázatosság dolgában, hogy milyen mértékben vágyódik a többi ember szeretetére és elismerésére. Az a vágy, hogy rendkívüli módon másoknál jobban szeressenek és becsüljenek, nem egyeztethető össze az őszinte alázatossággal. Ha már lelketek nem áhítozik a teremtmények szeretetére, akkor az Én Sebeimben keres hajlékot magának és az Én imádásra méltó Szívemben, melyben kimondhatatlan isteni édességet élvez. Az a szeretet, amit Én nyújtok nektek, magasan felülmúl mindenféle emberi szeretetet. Ha lemondotok a földi örömről és a teremtmények iránt táplált szeretetről, akkor osztatlan szívvel tudtok szeretni Engem. Nehogy attól féljetek, hogy így kihűl bennetek a felebaráti szeretet! Ellenkezőleg! Tisztább és tökéletesebb szeretettel szeretitek majd embertársatokat, mert nem saját érdeketekből szeretitek – azért, hogy viszontszeressen –, hanem egyedül Isten tetszéséért.
Egyik gyermekem, akinek nagy kegyelmeket adtam, Zsófia, helytelenül értelmezi ezt. Bezárja szívét a környezete, családja, lelki testvérei előtt, és naphosszat elmélkedik, imádkozik magában. Hetekig nem szól azokhoz, akik vágyakoznak szeretetére. Ez nem helyes. Az Én lángoló szeretetemet kell nyújtania feléjük szavakkal és tettekkel. Ez az igazi alázat, mert az Én szeretetemet engedi áradni az emberek felé.
Kedves Gyermekeim! Abból is lehet következtetni, hogy alázatos-e az illető, hogy elfogadja-e másoktól a jó tanácsot. Eszközöm, Éva gyakran fordul kérdéseivel lelkivezetőjéhez, aki mindig nagyon bölcs tanácsokkal látja el. Ne higgyetek azoknak a választottaknak, akik állítják hogy nekik nem kell lelkivezető, mert ők maguk el tudják dönteni, hogy ki szól hozzájuk. Nincs az a választottunk, aki 100%-ig minden szót Tőlünk, Égiektől kap. Néha belekeveredhet saját gondolata vagy ellenségemé. Erre kell a megkülönböztetés kegyelmével megáldott lelkivezető pap, aki átvizsgálja a közvetítendő szavakat. A tanácskérés mindannyiatokra vonatkozik. Fontos dolgokban ne szégyelljetek nálatok jártasabb, okosabb emberhez fordulni, természetesen olyanhoz, aki közel áll az életszentséghez.
Aki igazán alázatos, az nem bízik meg magában, bármily magas fokát érte el az erényeknek. Akkor sem, ha egész életét buzgó áhítatban élte le, ártatlanságban és áldozatosságban, mert bármikor eleshet. Emlékezzetek a Szentírás egy részletére. Két ember megy be a templomba imádkozni. Az egyik előre megy, és hálásan köszöni Istennek, hogy ő milyen tiszta, jó és bűntelen. A másik hátul megáll, tele van bűnbánattal és kéri a Mindenhatót, hogy irgalmazzon neki szegény, nyomorult bűnösnek. Az első önteltségében, gőgjében távozott, a második viszont megigazultan, alázatos szívvel.
Kicsinyeim, ha ezt a legfontosabb erényt, az alázatot el akarjátok nyerni, lássátok be, hogy milyen igaz, amit XIII. Leó pápa tanított, hogy „Isten kegyelme nélkül semmire sem vagytok jók, és kérjétek szakadatlanul, hogy legyen hozzátok irgalommal, és ne hagyjon a magatok kénye-kedvére egyetlen pillanatra sem!”
Gyermekeim! Most megint olyan jelenet következik, amit szemetekkel nem láthattok, de Én, a ti Jézusotok elmondok nektek. Ketten állunk előttetek. Fehér ruha és piros köpeny van rajtam, a kezemben egy üveg forrásvíz. A Mennyből hoztam, Atyám trónjából eredő örök élet vizének forrásából. Édesanyám itt áll mellettem világoskék, csillagokkal díszített ruhájában, derekán arany övvel, fején fehér tüllfátyollal. Egy aranytálat tart a kezeiben. Kérésemre közétek megy. Nyissátok ki kebleteket, mert kiemeli, és a tálban összegyűjti kis szíveteket. Ide hozza Elém, Én pedig, az örök élet vízével egyenként alaposan megmosom a ti piros, dobogó, élő szíveiteket. Teljesen letisztítom róluk az önteltség, gőg, kevélység legapróbb porszemeit is, rálehelek, bevonom az alázatosság, szerénység fényével, megcsókolom és visszahelyezem a tálba. Ó, milyen szépen ragyognak! Mennyei Édesanyátok boldogan, mosolyogva viszi és visszarakja kebletekbe. Őrizzétek meg ezt az értékes ajándékomat, és ne engedjétek, hogy az alázat ragyogása behomályosodjon a kevélység foltjaival.
Köszönöm, hogy végighallgattátok tanításomat. Az alázat kegyelmével megáldalak benneteket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.